(Vajdai Zita, 2010.05.10)

Férfi és nő két különböző egyed,
Mindkettőben van pozitív és negatív töltet.
A plusz kiegészíti a másik hiányát,
Hogy az ne szenvedje annak a hátrányát.
Férfi és nő ketten egyek,
Ketten képesek létrehozni egy új egyedet.
Nemüktől függetlenül mindketten emberek,
De egymás nélkül hiányt szenvednek.
Közöttük egy kohéziós erő működik,
Amitől az egyik a másikhoz vonzódik.
A különbözőség egy fennálló alaphelyzet,
Mert nincs két egyforma egyed.
 
A férfi és nő közötti harmónia titka:
A másik elfogadása és tudatos boldogítása.
A feszültség oka pedig: egymás idomítása,
Aminek mindig megvan a negatív hatása,
Mint ahogy előbb utóbb pozitívan hat,
Ha a boldogítás a partner célja, és elfogad,
Mert a kölcsönhatás elve alapján, ami hat,
Az, akár a bumeráng, visszahat!...
 
Cselekedetünket kell tükrözze saját vágyunk,
Olyan bánásmódot tanúsítsunk, amilyenre vágyunk.
Egy kapcsolat sántít, hogyha féloldalas,
Ha az egyik fél mindig ad, a másik csak elfogad...
Vagy, ha az elvárás szintje a másik képességéhez magas,
Mert a képesség a férfi és nő tekintetében nem ugyanaz.
 
A jó szándékú készségen múlik a harmónia,
Azon, hogy képes-e az ember a különbözőséget elfogadva
Gyönyörködni a másik másságába?
Nem akarja-e átformálni, saját képmására?
Igyekszik-e kompenzálni a másik hiányosságát,
Elfogadva a saját tökéletlen, hiányos voltát?
 
Ha a társunkban tiszteljük Isten egyedi teremtményét,
Ha beszédünkben, tettünkben Istent dicsőítő életet élünk,
Akkor lesz harmonikus és kiegyensúlyozott életünk!

(ismeretlen szerző)
 
Te kedves fiatal, ne bántsd az öreget,
Aki születésed óta fogta a kezedet.
Vigyázott a te szép életedre,
Jobban, mint a szeme fényére.
Ő is volt olyan szép, fiatal mint te vagy
Ő is elbírta a terhelt kosarakat.
Ő már dolgozott éppen eleget,
Hogy megöregedett, Isten akarta ezt.
Ő adta neki ezt a sok szép évet,
Ami már eljárt a feje felett.
Kedves fiatal, tiszteld Isten akaratát
Ne mérjél az öregnek keserű pohárt.
Mert ha megéred, azt kaphatod vissza,
Amit te most mérsz az öreg poharába.
Adjál inkább szeretet, add mig van kinek,
Mert utána hiába hullatod fájó könnyedet.
Hiába zokogol, nem hallja meg senki,
Te kedves fiatal, szeretsd az öreget!
Mikor megéhezel, a kenyeret kezedbe veszed,
Az első karéj kenyér, az öreget illeti.
Ő adta kölcsön,mikor gyermek voltál,
Most add meg hát neki,hogy ne tartozzál!
A második karéj kenyeret jaj, meg ne edd,
Add kölcsön a te gyermekednek.
Mert ha eljön a te öreg napjaid neked,
Legyen mit megadni a te gyermekednek.
A harmadik karéj kenyér lehet csak a tied.
Amit jó étvággyal csak így eheted meg,
Így élhetel, igaz, tiszta szívvel.
A lelkiismereted így nem feketedik el,
Így lehet életed igazi és szép.
Ami hidd el, öreg és gyermek nélkül,semmit sem ér.
Fogjad hát mindkettőjük kezét, hogy boldog legyél.

(Makovei János)

Sok csodavirág
Bontogatja szirmát
És nyílik az ég felé.
Kínálkozik kezünk
Ügyébe, ígérkezik így
Egy-egy ünnep elé!

Sok szerény virág 
Mosdatja szirmát
S búvik a kövek közé.
Megtaláljuk, ha kell,
S élete, ha szerény is,
Az már nem az övé.

Sok csodavirág
Sok szerény virág,
Sorsuk minden úton egy:
Ha büszkén viseli szirmát,
Ha szerényen búvik meg,
Sorsa mind egyre megy.

És ünnep után
Annyi száradt virág,
Öröm is vele röppenő.
Ha ennyi volt az
Egész, vigasznak kevés,
Hogy a virág újra kinő.

A múló időben
És végtelen utakon
Maradandó dolgunk kevés.
Virágnál, ékes szónál
Rohanó életünkben 
Nincs percnyi pihenés.

Gyermeki, tiszta
Szeretet képes csak
Virágnál, szónál többet adni,
És ünnep után is,
Napok szürke során
Mindig frissen maradni.

Sok csodavirág
Bontogassa szirmát
És nyíljon csak az ég felé!
Az elmúlás félelme
Nélkül, szerető szívemmel
Nézek az ünnep elé!

(Óbecsey István)

Nagyon szépen kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
A reszkető kezű ősz apákat,
A hajlott hátú jó anyákat,
A ráncos és eres kezeket,
Az elszürkült, sápadt szemeket.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Simogassátok meg a deres fejeket,
Csókoljátok meg a ráncos kezeket.
Öleljétek meg az öregeket,
Adjatok nekik szeretet.
Szenvedtek Ők már eleget,
A vigasztalóik ti legyetek.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ne tegyétek Őket szük odúkba
Ne rakjátok Őket otthonokba.
Hallgassátok meg a panaszukat,
Enyhítsétek meg a bánatukat.
Legyen hozzájuk szép szavatok,
Legyen számukra mosolyotok.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ők is sokat küzdöttek értetek ,
Amig fölnevelkedtetek.
Fáradtak Ő is eleget,
Hogy ti módosabbak legyetek.
Ő is elfogadtak titeket,
Mikor Isten Közéjük ültetett.
Azért én kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ha majd az örök szeretet
Elhívja Őket közületek,
Ti foglaljátok el helyüket,
Mert ti lesztek majd az öregek.
S mindazt, mit nekik tettetek,
Azt adják nektek a gyerekek.
Azért előe intelek titeket,
Szeressétek az öregeket.

(Munkácsy Géza )

Szegény emberszív. Hány felé szakítnak, 
rángatnak, tépnek szerető kezek! 
Ez anya-kéz, mely megfog s így rebeg: 
Enyém! Ki másé lenne ez a szív? 
Hiszen én adtam néki életet, 
én gyötrődtem, én imádkoztam érte, 
tőlem tanulta, mi a szeretet, 
én voltam örök áldás a fején! 
E szív az élet szent jogán az enyém! 

Nem! Nem! Csap rá az első szerelem! 
Nem tudta volna meg, hogy mi az élet, 
míly gyönyörű a május nevetése, 
míly szent a láz, ha vérünk nyara éget, 
ha nem vagyok! Én, én adtam neki 
a legszebbet, mikor az élet álom, 
én leszek rámosolygó másvilág, 
nagy élet-megbocsátás síri ágyon! 
Nekem suttogta lázasan, hogy boldog, 
amilyen nem volt eddig még soha! 
Erre a szívre másnak nincs joga! 

De perbeszáll a feleség keze! 
Enyém e szív, hisz esküvel fogadta! 
Enyém minden, mit élete terem! 
Mint sohasem alvó örökmécs sugárzott 
szívemből rá az asszony-szerelem! 
Én adtam neki az új életek 
szent örömét, a tűzhely tiszta lángját, 
egy élet árán vettem meg magamnak! 
Enyém e szív, amíg a földbe vájják! 

Kapaszkodó kis ártatlan kezek, 
gyermek-kezek is belekapnap félve: 
Miénk vagy! hisz ki lenne nagy melegség 
nekünk gyöngéknek fagyos élet-télbe? 
Ki fog emelni, míg megnő a szárnyunk, 
s mi is szállunk magasságok felé, 
ha nem szíved nyugodt szövétnek-fénye? ... 
Miénk vagy szív, a kis gyermekeké! 

Nyomor keze egy sarkot kér belőle, 
felé remeg a sok, sok szenvedés, 
a faj, az ország, a népek keze... 
S egy szív olyan keservesen kevés! 
Mind érte nyúlnak, mind, mind megragadják, 
és húzzák, tépdesik ezer fele... 

De ím, a végtelenből érte nyúlva 
még egy kéz! Véres, tört. - Jézus keze. 
Reá teszi. A tövis-korona 
kigyullad jelképül szelíd fején 
s szól csendesen a Szenvedés-Király: 
Ez a szív - ne tépjétek száz felé! - 
ez a szív az enyém... ! 

(Makovei János)

Az Alkotó gondolata,
Legyen-szava, keze-munkája,
A legdrágább titok,
A szunnyadó erő,
Mely mélyről surran fel,
S gyümölcse - érni fog.

Csodára nyíló szemekkel
Nézed, e világ előre megszabott 
Rendjén, mint forog,
Forog és halad, múlik
A perc, az igéző pillanat,
S marad egy: a nagy titok!
 
Mert nézed a magot,
S már látod a virágot amint
Csodálatosan bomlani fog.
Az életet látni, ezt a
Drága, surranó Isteni erőt,
Ez felettébb nagy titok.

Amikor megáld az Isten,
És gyermeket ölelhet karotok,
Titkait bízza reátok,
Hogy ismerjétek kegyelmét,
És szívetek számára
Ne legyen többé nagy titok.

Legyen áldott minden perc,
S az úton Vele mindig
Sziklaszilárdan járjatok,
Így gyönyörű valóság lesz,
Az Isteni gondolat és tett,
Az örök élet, mely szent titok.

(Dévényi Erika)

Boldog az az ember, ki társát megtalálja 
Egy gyertyát gyújt életüknek lángja
Mindkettőjük szíve egy ütemre dobban
Isten akarata közös gondolatban

Első közös imájuk egy boldog köszönet
Amelyből kiárad az örök szeretet
De újabb ima születik hamar a szívükben
Kérik Istent áldja meg őket gyermekekkel

Csodálatos érzés az első felismerés
Amelyben ott van egy új emberi lét
A széltől is óvni kell, hisz törékeny kis lény
Istent hívjuk, hozza el szélcsendjét

S az a pillanat, mikor a kezedben tarthatod
Mikor egy kis ember rád mosolyog
Akkor érzed igazán, hogy ez az a teljesség
Amit csak Isten adhat, boldog áldásként

Majd előtted a kép, három összezárt kis kéz
Amint szelíd hangjuk az Úrhoz imát intéz
Könnyeidet akkor már nem tudod visszatartani
Csak hálás szívvel Istent áldani